Leírás
A Canal Grande a tenger vizét vezeti be Trieszt szívébe, a Borgo Teresiano negyedbe, félúton a pályaudvar és az Olaszország egysége tér között. Kikötött csónakok, 19. századi paloták, a csatorna végén egy neoklasszicista templom, a Rive-től pár lépésre pedig a Szent Spiridon-templom kék kupolái.
1754 és 1756 között ásta ki a velencei Matteo Pirona: kiszélesítette a sólepárlók főcsatornáját, miközben a lepárlókat feltöltötték, hogy a város a falakon kívülre is terjeszkedhessen. A hajóknak szánták, így azok egészen a központig eljuthattak, hogy ott rakodjanak.
A csatorna végén, a Szent Antal-tér kertjén túl áll a neoklasszicista Sant'Antonio Taumaturgo-templom, amelyet mindenki csak Sant'Antonio Nuovónak hív. A parton emelkednek a szerb ortodox Szent Spiridon-templom égszínkék kupolái, neobizánci stílusban.
A paloták közül kiemelkedik a Gopcevich-palota vörös és sárga görögmintás homlokzatával, amelyben a Carlo Schmidl Színházi Múzeum található. A Szent Antal-térrel alkotott sarkon van a Stella Polare kávéház, Trieszt egyik történelmi kávéháza.
A csatorna felénél halad át a Ponte Rosso, ahol James Joyce szobra az ír író városban töltött éveire emlékeztet. A híd sarkain álló négy lámpa valaha a pályaudvar előtti emlékművet díszítette, amely Trieszt Ausztriához való önkéntes csatlakozását ünnepelte; 1919-ben eltávolították.
A hidak neve, Rosso, Verde és Bianco (vörös, zöld és fehér), eredeti szerkezetük színéről ered. Akkoriban forgathatók vagy nyithatók voltak, hogy beengedjék a vitorlás hajókat; a mai kőhidak alatt csak kis csónakok férnek el, azok is csak apálykor.
A Ponte Rosso mellett nyílik a Ponterosso tér, gyümölcs-, zöldség- és virágpiaccal, valamint a Giovannin de Ponterosso 18. századi kútjával. Ez egy kis puttó, a nevét a San Giovanni városrészből érkező vízről kapta.
A csatorna eredetileg hosszabb volt, és egészen a Szent Antal-templomig ért. Az utolsó szakaszt 1934-ben feltöltötték a lebontott óváros romjaival, és ott jött létre a Szent Antal-tér.
Úgy mesélik, hogy a tér alatt egy kis torpedónaszád is eltemetve maradt, amelyet a háború vége óta hagytak ott. A munkálatokról készült fényképeken azonban nem látszik semmilyen hajótest.
1754 és 1756 között ásta ki a velencei Matteo Pirona: kiszélesítette a sólepárlók főcsatornáját, miközben a lepárlókat feltöltötték, hogy a város a falakon kívülre is terjeszkedhessen. A hajóknak szánták, így azok egészen a központig eljuthattak, hogy ott rakodjanak.
A csatorna végén, a Szent Antal-tér kertjén túl áll a neoklasszicista Sant'Antonio Taumaturgo-templom, amelyet mindenki csak Sant'Antonio Nuovónak hív. A parton emelkednek a szerb ortodox Szent Spiridon-templom égszínkék kupolái, neobizánci stílusban.
A paloták közül kiemelkedik a Gopcevich-palota vörös és sárga görögmintás homlokzatával, amelyben a Carlo Schmidl Színházi Múzeum található. A Szent Antal-térrel alkotott sarkon van a Stella Polare kávéház, Trieszt egyik történelmi kávéháza.
A csatorna felénél halad át a Ponte Rosso, ahol James Joyce szobra az ír író városban töltött éveire emlékeztet. A híd sarkain álló négy lámpa valaha a pályaudvar előtti emlékművet díszítette, amely Trieszt Ausztriához való önkéntes csatlakozását ünnepelte; 1919-ben eltávolították.
A hidak neve, Rosso, Verde és Bianco (vörös, zöld és fehér), eredeti szerkezetük színéről ered. Akkoriban forgathatók vagy nyithatók voltak, hogy beengedjék a vitorlás hajókat; a mai kőhidak alatt csak kis csónakok férnek el, azok is csak apálykor.
A Ponte Rosso mellett nyílik a Ponterosso tér, gyümölcs-, zöldség- és virágpiaccal, valamint a Giovannin de Ponterosso 18. századi kútjával. Ez egy kis puttó, a nevét a San Giovanni városrészből érkező vízről kapta.
A csatorna eredetileg hosszabb volt, és egészen a Szent Antal-templomig ért. Az utolsó szakaszt 1934-ben feltöltötték a lebontott óváros romjaival, és ott jött létre a Szent Antal-tér.
Úgy mesélik, hogy a tér alatt egy kis torpedónaszád is eltemetve maradt, amelyet a háború vége óta hagytak ott. A munkálatokról készült fényképeken azonban nem látszik semmilyen hajótest.